Úgy hiszem az érzelmekhez szükséges alap töltet alapból meg van bennünk, vagyis a tüzelő anyag, amit Freud libidónak hívott. A kérdés, hogy mivé formálódik, düh, félelem vagy öröm és mennyit élünk meg belőle? Hogyan tanuljuk meg használni és mikor milyen célból használjuk? Örülünk a másik sikerének, evvel bátorítjuk őt a folytatásra. Lehet, hogy szomorúságot használunk, hogy mások sajnáljanak és figyelmet, vagy nekünk tetsző végeredményt csikarjunk ki belőlük. Kifejezzük együttérzésünket, empátiánkat a valami igazán megérint bennünket a másikból. Lehet hiába féltünk kisgyermekként, anya nem figyelt ránk. Muszáj volt valami olyat produkálnunk, amire felfigyelt és foglalkozott velünk, így elkezdtünk dühöngeni. Vagy épp a düh volt tilos, miközben szüleink mindenkinek arról dicsekedtek, hogy milyen szófogadó, jól viselkedő a gyermek. Felnőttként ugyan így nem merjük megélni az érzéseinket. Nem szállunk vitába, nem állunk ki saját szükségleteink mellett a párunkkal szemben. Sőt megdicsérjük magunkat, hogy a házasságunk 25 éve alatt nem hangzott el egy hangos szó sem közöttünk. Eközben a meg nem engedett érzések akár fizikai tüneteket okozva próbálják kifejezésre juttatni a testünkben azt az energiát, amit elnyomtunk, például rákos daganat formájában.
Hatalmas érzelmi töltet van minden emberben és szituációkra adott reakciónk, érzelmi mintáink, megéléseink mélysége és kifejezése tesz minket annyira különbözővé egymástól. A mag, mindenkiben ugyan az.