Mikor kell feladni? Mikor nem érdemes küzdeni tovább? Mikor kell elengedni a kút falát és beszakadni a mélybe? Meg lehet-e tenni teljes önszántunkból, vagy a félelem erősebb és kell valami, ami lassanként betapos a kút legmélyére. Vagy még az sem elég, onnan is folyamatosan felfelé evickélünk, kaparjuk a kút falát és próbálnánk szabadulni, evvel meghosszabbítva szenvedésünk hosszát? Vagy épp ez a szenvedés a lényeg? Ez a cél, erre hajtunk? Mert akkor van valami, ami kitart, valami állandó és soha véget nem érő? Valami ismerős? Mert akkor nem kell szembesülni a kút mélyén ránk váró elképzelhetetlen nehézzel? Nem kell szembesülni a halálfélelemmel és megszűnéssel? Mert mi van akkor ha szembesülünk? Lehet rájövünk, hogy mégis túléltük, annak ellenére, hogy azt hittük túlélhetetlen? Annak ellenére, hogy azt hittük nincs tovább? Mi van ha jó lesz? Mi van, ha a kút legaljáról lejjebb már nincs? Mi van ha onnan csak felfelé vezet az út? Lehet hogy felérünk a fénybe? Lehet, hogy kiderül van erőnk túlélni és megküzdeni? Képesek vagyunk rá? Talán akkor már nem is olyan félelmetes?