Változom. Egyre gyakrabban hallom meg önmagam. Egyre gyakrabban hallom meg odabentről ítélkezni aput és félni anyut. Már egyre kevésbé hallgatok rájuk. Egyre többet figyelek belső gyerekemre. Hallom ha áldozat és szenvedni akar, hallom ha fáradtság miatt pityereg. Már tudom hogy vigasztaljam, szeretgessem meg Őt. Már egyre többet nevet.
Nem öntudatlanságban sodródom reggel a metró mozgólépcsőjén a tömeggel. Néha vágyom kevesebbet tudni, hallani. Akkor könnyebb lenne. Tényleg ezt akarom? Dehogy…..innen nincs visszaút és soha nem fordulnék vissza.
Nehéz érzések és lelki mélységek fokmérőjén újabb beosztások jelentek meg. Lehet, hogy van még lejjebb, lehet, hogy koppanok az alján. Már nem bánom és kevésbé félek. Örömmel tölt el hogy eljutottam eddig. Azt jelenti számomra, hogy haladok, fejlődöm, jó úton vagyok!
Tudom, innen felfelé vezet az út. Kevesebbet vagyok a mélyben és sokkal rövidebb ideig tart a kifelé vezető utat megtalálnom. A terápia, önismereti csoportok hatása és belső folyamataim lehet ugyanúgy hatnak rám, de már nem akarok mást érezni. Nem akarok a fájdalomtól tompultságba, függésbe, cselekvésbe menekülni. Tudom, hogy ez az út és ilyen. Nem könnyű, de megéri.
Nem akarom az érzéseim mástól függővé tenni és máshoz igazítani. Nem akkor szeretek csak, ha viszont szeretnek. És attól mert valaki birtokolni akar, nem leszek az övé. Nem érzem magam rosszul azért mert a másik azt várja el tőlem. És tiszteletet és hálát érzek valaki iránt, aki nem is sejti ezt.
Néhány éve, nem gondoltam, hogy valaha így fogok érezni, hogy erre én képes lehetek. Talán akkori önmagammal meg sem értettem volna, amit most leírok. Ez melegséggel önti el a szívem, úgy érzem tényleg úton vagyok és valóban változom.