A minap a lépcsőházban lefelé menet tanúja voltam egy életszituációnak. Idős nénihez a lánya érkezett. Ebédet hozott. „Bejössz?”-kérdezte a néni. „Nem megyek.” – válaszolta a középkorú lánya. Elkaptam a néni arcán egy pillanatnyi csalódottságot, majd szomorú beletörődést. Nem tudhatom miért nem ment be a lánya, lehet munkába rohant épp. Mégis az egész jelenet ridegsége bekapcsolta bennem az anya-gyerek kapcsolat kérdését. Amikor ugyan ez történik a szereplőkkel, csak fordított helyzetben.
Az édesanya teljesíti az anyától elvárt funkciókat, ellátja a gyermeket. Megeteti, tisztába teszi, tiszta otthont, akár anyagi biztonságot teremt családja számára. Igyekszik mindenhol, mindnenkinek megfelelni és úgy érzi erején felül tényleg megtett minden tőle telhetőt, hogy jó gondoskodó anya legyen. Csak épp mind e közben megfeledkezett önmagáról és a gyermekének valódi szükségleteiről. Mert mire is van szüksége egy gyereknek? Hogy szép fehér ruhácskában csússzon-másszon a tükör tiszta padlón? Vagy inkább arra, hogy ha spenótfoltos is a ruhácska, anya csak az ő kacagását hallgassa és csiklandozza, ölelje, karjában tartsa, szeretgesse és a mellkasán elaltassa?
A gyermek igényli édesanyja figyelmét, a közös időt, anya biztonságot nyújtó ölelését, a szeretve levés érzését. Hiszen így tanulja majd meg, hogyan is kell majd felnőtt korában egy másik emberben bízni, másik embert igazán szeretni és szeretettel gondoskodni róla. Így tanulja meg, hogy amikor édesanyja idős lesz, az ebéden kívül adjon pár perc figyelmet és egy szeretetteli ölelést gyermekké őszült anyjának, mert arra van csak igazán szüksége.