Írtam már arról, hogyan hat a szülői nevelés a gyermek érzelmi világára és később ennek milyen következménye lehet a felnőtt személyiségére, párkapcsolataira, működésére. Ez így van, evvel együtt nem muszáj ragaszkodnom és beleragadnom ebbe a magyarázatba. Magamon is észre vettem, hogy ha felfedezek valami számomra nem tetszőt a működésemben, előfordul, hogy elkezdem keresni, melyik szülőmtől tanulhattam. Egyrészt teljesen mindegy, mert evvel együtt vagyok én én. Másrészt ha a szüleimre hárítom, hogy azért vagyok olyan amilyen, mert tőlük ezt vagy azt tanultam gyerekkoromban, akkor mikor vállalok felelősséget magamért? Mikor leszek felnőtt, nem a szüleim hagyatékának áldozata? Ők ezt tudták adni, evvel együtt a létezésem is nekik köszönhetem. Valóban lehet bennem egy kicsi, fájó vagy éppen dühös gyermek. Evvel együtt én már felnőtt vagyok. Már ki tudok állni magamért, már nem vagyok olyan védtelen és kiszolgáltatott. A felnőtt részem már mondhat nemet, kifejezheti a szükségleteit és kérhet segítséget. Az is lehet, hogy még nem tartok itt. Ha sebektől fáj a kicsi részem és hamar megsértődöm, nehezen kezelek konfliktusos vagy párkapcsolati helyzeteket, akkor van egy felnőtt részem, aki segíthet a kicsi részemnek gyógyulni. Segíthetek magamon és elvihetem magam önismeretben jártas szakemberhez.