Kipihenten ébredtem, bár kóválygott a fejem, szédültem és mint ha nem is ezen a bolygón lennék. Tudtam a mai feladatom: Nyomtatás, hivatalban leadom a papírt és vásárlok néhány dolgot. Megvan a szokásos helyem, ahova nyomtatni járok, de út közben felfedeztem egy másikat és naiv lelkesedéssel betértem. Amikor a pénztárnál egyetlen fekete-fehér oldal nyomtatásáért a srác rezzenéstelen arccal 170 forintot kért, lendületből felnevettem és megkérdeztem vigyorogva, hogy „ugye csak viccelsz?!” Még az üzletből kifelé is nevettem a képtelen áron. Ekkor még nem sejtettem semmit.
A hivatal tömve volt. Szerencsére, nekem csak egy papírt kellett leadnom a bejelentkező pultnál, nem is siettem, így türelmesen vártam a sorom. Lelki békém még engem is meglepett, amikor egy Paya Bea gyerekdalt kezdtem dúdolgatni. Közben mellettem egy nő, elkezdett hangosan morogni, hogy őt nem hívják be, felpattant, hogy haza megy. Behívták. Előttem egy másik nőnek türelemmel magyarázta az ügyintéző, hogy nem tud már neki a mai napra időpontot adni, majd látszólagos elfogadás után cinikusan és dühösen mesélte a telefon túloldalán lévő személynek, hogy mindent megpróbált, de „ezek” elküldték. Én pedig kedélyesen, lelkesen mosolyogva adtam le a papírom negyed óra sorbaállás után. Lágyan dudorásztam és még mindig nem tűnt fel.
A drogériában férfi három év körüli kislányát előttem vágta tarkón, úgy hogy lerepült a kislány fejéről a sapka és a pénztárig hallgattam, hogy milyen hülye és rossz gyerek. A kislány a szép színes sminkeket, flakonokat tapogatta. Próbáltam nem elítélően nézni az apára, akinek a szemében és mozdulatában láttam azt a végtelen dühöt, amit talán az apja iránt érzett, mikor ugyanígy ok nélkül megverte őt kiskorában. Azért megérintett, de itt se jöttem még rá a lényegre.
A pont az Í-re akkor került fel, amikor az egyik élelmiszerbolt zöldség-gyümölcs részlegén, ahol magunknak kell ellátni kóddal a terméket, egy középkorú férfi a hozzá segítő szándékkal forduló nőre úgy üvöltött rá, hogy „ne merjen hozzáérni a termékéhez, mert úgy vágja állkapcson, hogy lerepül a feje”. Több vásárló halk morajjal, megfeszült nézéssel fejezte ki titkolhatatlan véleményét és döbbenetét. Bevásároltam. Már nem dúdoltam.
Hazafelé a ház előtt egyetlen pillanat csend felváltotta, a szirénázó mentő, zajló tömeg, dudáló autók káoszát bennem. „Milyen jó így újra békében.”
Ebben a pillanatban hasított belém a felismerés, hogy másfél óra leforgása alatt annyi agresszióval találkoztam, mint hónapok alatt se. Azonnal jött a kérdés bentről: „Hogyan szól ez rólam?”
Mert, hogy ez mindig rólam is szól. Régen erre azt válaszoltam volna naivan, hogy „sehogy”. Hiszen könnyed vagyok, dudorászom, kicsit szédülök, de én most tök jól vagyok. Most már ennél nagyobb rutinom van abban, hogy fülön csípjem és lebuktassam magam. Ami a világban, környezetemben megjelenik, az bizony engem is tükröz.
Szédülök, fáj a gyomrom. Dühös vagyok. Visszavettem magamhoz a dühöm, amit nem akarok napok óta megélni. Azonnal bevillant a saját egyéni ülésem, ahol a héten már megjelent ez a harag, csak még ellenálltam, hogy felszínre engedjem. Most nem kért engedélyt. Megjelent a környezetemben, idegen emberekben. Hátha hajlandó vagyok foglalkozni vele és teret adni neki. Vettem az adást, végre benne maradok.

Hát így csináljuk meg mind. Így toljuk ki a dühünket tudattalanul, szándék nélkül a környezetünkre és még csak nem is sejtjük, hogy mi vagyunk a forrása. Meglepődünk, amikor kerülget az agresszió, vagy el is talál. Például mikor a párunk váratlanul, előzmény nélkül haragosan ránk förmed. Nem értjük mi a baja, biztos megint bal lábbal kelt fel és rajtunk adja ki – gondoljuk. Pedig lehet, hogy ő rendben van, de amíg mi más bolygón jártunk könnyeden, addig a kitagadott dühünket tudattalan átnyomtuk rá és most ő élig meg azt, amit mi nem vagyunk képesek.