Néhány éve multis karrieremben elérkeztem a pontra, ahol elérhettem munkám szakmai csúcsát, melyre évekig áhítoztam és dolgoztam érte kitartóan. A célszalag átlépése előtt rájöttem, hogy valójában engem ez már nem tesz boldoggá. Sőt, valójában már egyáltalán nem is érdekel. Nem erre van szükségem. Az ember, aki ezekre a dolgokra vágyott egy szerepet követett, aki már rég nem vagyok. Mégis fenntartottam emlékeimben a vágyat az áhított munka iránt, de az érzés mögötte már valótlan volt. Nem egy új titulusra vágyom a nevem alatt, hanem SZABADSÁGRA. Fizikai, térbeli, időbeli és lelki szabadságra, amit csak én adhatok meg magamnak. Mindeközben rettegtem az egzisztenciális szakadéktól a teljes létbizonytalanságtól, pedig csak önmagamért feleltem, nem egy négy tagú családért. Innentől mégsem volt választásom, a szabadság érzés, hogy bármi lehet és bármi lehetek megigézett. A félelem pedig soha nem volt számomra elég erős indok ahhoz, hogy ne vágjak bele abba, ami felé hívást érzek. Léptem.
folyt. köv……