Hiába az organikus önismeret, a tudatosság, az itt és most mind kikukázódik, ha a gyermekre nem szánunk elég időt és figyelmet. Belső gyermekünkre gondolok, azokra a különböző életkorú sérült részeinkre, akiket magunkban őrzünk, és előszeretettel elfojtunk, elnyomunk. Mert előfordul, hogy kibillenünk tengelyünkből és a bennünk élő gyermek veszi át a uralmat.
Ugyan úgy, mint kicsi korban, amikor éhesek voltunk és teli torokból ösztönösen üvöltöttünk, hogy etessen meg anyu, most is ugyan így üvölthet bennünk ez a csöppség és igényli a figyelmet, szeretetet, töltést és gondoskodást. Ha nem figyelünk az igényeire, akkor viszont borítja a rendszert. Jön az energia hiány, a végtelen fáradtság érzés. Egyre kevésbé tudjuk tartani tudatosságunkat, majd a lefelé vezető spirálban szépen visszacsúszunk azokhoz az érzelmi és viselkedés mintáinkhoz, melyet úgy hittünk már megfejlődtünk és átírtunk. Mindezt persze kivetítjük környezetünkre is. Figyelmet és elfogadást követelünk párunktól, megértést és türelmet kollégáinktól. Mindezt persze szavak nélkül telepatikusan és azonnal. A kielégületlenség és csalódás pedig elő hozhatja belőlünk legrosszabb formánkat, amikor hisztizünk, dühöngünk és követelőzünk ösztönösen és megállíthatatlanul szeretteinkkel.
A kapcsolódás önmagunkkal, segíthet ezen az állapoton. Felnőtt énünkkel megkereshetjük magunkban azt a gyermeki részünket, amelyik ilyen hangosan próbálja tudtunkra hozni az igényét. Lehet, ennyi vívódás után durcásan hátat fordítva ül egy sarokban. Odafordulni hozzá soha nem késő. Szeretettel, türelemmel, elfogadással meghallgatni őt gyógyító erejű. Ha kielégül az igénye legyen az figyelem, szeretet, védelem, vigasztalás, akkor helyre billen az egyensúly és újra felnőttként működhetünk. Ha képesek vagyunk ezt a kapcsolatot ápolni, és gondoskodni róla úgy, mint valós gyermekünkről, rendszeresen együttműködünk vele, akkor felnőtt tudatos énünk magasabb szintekre fejlődhet