Érdekes ez az önismereti út. Csoportba járunk, egyéni beszélgetésekre, laboratóriumi körülmények között nagyító alatt vizsgáljuk önmagunkat, néha darabokra szedve és tudatosítva minden rezdülésünket és működési mintánkat. Mindent megteszünk fejlődésünkért, átfájjuk, átsírjuk, eljátsszuk és új mintát írunk helyette. Meghaladjuk önmagunkat és új reakciókat, működést írunk magunknak. Aztán kimegyünk a hétköznapi életbe és valahogy megfeledkezünk arról, hogy már képesek vagyunk másképp működni. Ragaszkodunk a régi mintánkhoz és ismét elővesszük a jól megszokott érzéseket és reakciókat, hiszen oly sok évig volt az identitásunk része. Ilyenkor jön jól egy külső szem, aki szól: Hé, te már nem ott tartasz!