Kifelé, a külvilágunk felé élünk. Mert így könnyebb. Könnyebb nem hallani a belső hangokat, fájdalmainkat. Néha túlharsogják a pótcselekvésbe menekült és nyakig elmerült elmét és kiordít a szív fájdalma. Ez nagy veszteség is egyben, hiszen ha valami jó történik a világunkban, azt hihetetlennek éljük meg. Külső körülmények pozitív hatásának fogjuk fel. Még a saját pozitív teremtésünkhöz sem vagyunk képesek kapcsolódni, nem hogy felvállaljuk félelmeink, mintáink által generált hatásokat, melyek következményét csak negatívumként vagyunk képesek megélni.
Bezártunk. Vagy inkább kizártunk. Magunkat magunkból. Épp ezért menekülünk az egyedüllétből, félelmetes a csend és magányosságnak éljük meg, ha nem szól hozzánk senki.
A külvilágtól tesszük függővé hangulatunkat, megéléseinket, a külvilág határozza meg „ki vagyok én“. A zajban, melyben élünk, eszünkbe sem jut megkérdőjelezni, hogy „Én“ nem az, amit mások tükre által magunkról gondolunk. A társadalom, szüleink, a főnök vagy a szomszéd általunk vélt vagy kimondott elvárásainak megfelelve éljük le életünket.
Hol van ebben az Egyén?
Amögött a csend mögött, amitől minden lehetséges eszközzel menekül. Ott, ahol meg lehet engedni hogy egyedül önmagunknak feljünk meg és döntésünk következménye, hogy alkalmazkodunk a környezetünkhöz. Ahol nem szégyen, hanem őszinte belső igény egyedül lenni önmagunkkal. Intim együttlétben igaz vágyainkkal, örömeinkkel és lelki sebeinkkel. Amikor saját belső vezetettségünk alakítja életünk fonalát és megannyi mozaikkocka láncba fűzve egy nagy Egészet alkot életünk vásznán tele színekkel, mélységgel, élettel. Az Egészet összefüggéseiben meglátva és megértve hálát adhatunk belső Istenünknek, hogy egónk bábuja mögött, lelkünket vezeti és sokkal jobban tudja az izgaz utat, mint mértani pontossággal elmében megtervezett életút.
Lehet, hogy az életünk mégis csak játék és mi nehezítjük meg saját dolgunkat az által, hogy nem a saját életünket éljük?

Mi történik, ha csak hagyjuk magunkat Lenni az életben?