A fájdalom, a hiány, a másik elvesztése után, a vissza akarom kapni érzés valójában rólunk szól. A saját fájdalmunkat és hiányunkat akarjuk a másikkal pótolni a jelenben, mert oly elviselhetetlen a fájdalma. Oly kezelhetetlen az „egyedül vagyok” érzés, hogy nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Annyira elviselhetetlen az üresség bennünk, hogy kapaszkodnánk mindenbe, legfőképp abba a személybe, akit lehet korábban magunk utasítottunk el. Az emlékek, az hogy hiányzik a másik a múlt, melyhez mindig vissza-vissza térünk enyhülés reményében. Miközben a jelenünket nem éljük, a jövőt nem teremtjük. Ragaszkodunk a reményhez, még akkor is, ha már képtelenség, mert a valóság, a veszteség tényleges átélése egyenlő a megsemmisüléssel. Ha önként kell lemondanunk a másikról és egyben a reményről, hogy valaha visszakapjuk, az olyan, mint ha arról döntenénk, hogy érzéstelenítés nélkül vágják le a karunkat.
Ha már végleges a veszteség, nem tudunk mást, tenni, nincs más út, mint méltósággal átégni ezen a fájdalmon, elhinni, hogy túlélhető, várni az enyhülést és támogatni a lelkünket minden építő eszközzel.