Egyszerű kanapé volnék, amolyan nagyvárosi KIKA-s fajta. Ugyan olyan mint a többi, mégis más. Én emlékszem történetekre, érzésekre, emberekre. Egy szombati napon jöttek értem. Kipróbáltak és együtt választottak ki engem, mert én jól mentem a szoba többi bútorához. Örömmel bontottak ki a nappaliban, ellenőriztek, hogy mindenem rendben van-e és örömmel huppantak az ölembe. Állítgatták a párnáim, helyezkedtek rajtam, hogy vagyok a legkényelmesebb. Én lettem a szoba dísze. Örültek nekem. Aztán megszoktak, mégis azért vigyáztak rám. Ahogy én is vigyáztam rájuk. Együtt aludtak rajtam összebújva hideg téli délutánon, lázas betegen pihentek rajtam gyógyulást remélve. Késő estig tanultak mindketten vizsgára készülve, párnáimat pakolgatva, ölelgetve. Nevettek és énekeltek, megosztották egymással örömüket vagy csak a szürke hétköznapok színesebb eseményeit. Ölelték, szerették egymást és volt, hogy testük szerelemmel, lángolva forrt össze bársonyos huzatomon. És sírtak is. Egy idő után el is neveztek sírós kanapénak. Harag, düh, fájdalom és félelem. Ezeket az érzéseket is megismertem általuk. Ölemben ülve beszélték meg legnehezebb döntéseiket. Sírtak mind a ketten, pedig akkor éreztem legerősebben a szeretetet köztük. Nem is értettem, mert ez után az egyikük elment és nem jött vissza többet. Most ketten élünk a lakásban. Ő és én. Néha meglátogatnak mások. Nem tudom mi vár rám. Sírós, beszélgetős, ötletelős, nevetős, szeretős kanapé leszek-e a jövőben? Itt maradok vele és ha megtudom, azt is megírom nektek.