A legnagyobb türelemre azt hiszem, az önismeretben van szükségünk, hogy önmagunk felé türelmet gyakoroljunk. Tapasztaltam magamon mennyire dühített ahol éppen tartottam. Szabadultam volna a feszültéségemtől, a fájdalmamtól, félelmeimtől, mert nem akartam abban lenni, ami a jelenben van. Nem akartam az érzelmeim megélni a teljes mélységükig, mert úgy éreztem elviselhetetlen, ezért gyorsan túl akartam lenni rajta. Türelmetlenül akartam előre hajtani az időt és a lelkemet, hogy legyen már fejlettebb és essünk már túl ezen az érzelmi hullámon, hogy aztán megint béke legyen bennem. Mindeközben még persze bántottam is magam, hogy én erre miért nem vagyok képes, hogy miért tartok még csak itt magammal. Aztán lassan megértettem, hogy a lelkem nem az eszem tempójában és kívánsága szerint halad. Azt is megéltem, hogy türelmetlenségem alatt húzódó félelmem hiába hajtana tovább, csak akkor változik bennem valami, csak akkor haladom meg önmagam, ha türelemmel megvárom a lelkem, amíg átjut félelmem falán és félelmemmel együtt szembenézek saját valóságommal. Ehhez a tempót pedig a lelkem diktálja, mert bölcs és tudja mikor van itt az ideje, ha a szándékom is erre irányul.
Ugyanígy, kollektív lelki közösségünk is tudja, mikor minek van itt az ideje. Talán többen átéltük, amikor türelmetlenül rohantunk egy buszhoz, de a jegykiadó automata nem fogadta be a pénzt, ezért lekéstük a buszt. Majd másnap reggel olvassuk az újságban, hogy az a busz karambolozott és többen megsérültek rajta. Éppen nem voltunk rajta, mert nem kellett rajta lennünk. A nagy rendező tudja ezt, tudja, hogy mikor minek van itt az ideje. Bizalommal abban, hogy a dolgok jókor történnek és belső türelem gyakorlásával – ami az elfogadást hozza ajándékul magával – egy teljesen más minőségű életet élhetünk önmagunkkal és környezetünkkel.