Év vége van. Lapozgatom a naptáram. Nem az ideit, már a 2018-ast. Beleírtam minden fontos eseményt, képzést, alkalmat, melyet beterveztem a mindennapjaimba. December 27. 2018. decembeer 27.! az utolsó időpont, melyet be tudtam írni és szinte meglepett rémülettel lapozgatom a naptár végét, mert a 2019.január 14-i alkalmat sehova nem tudom bejegyezni.
Egy pillanatra itt megálltam és rám tört egy nehéz felismerés.
2018-ba sem léptünk még és én már nagy betűvel: tervezem a 2019. évi programomat, vagy hívjuk inkább elköteleződésnek, vállalásnak.
Rendben van ez így? Más is így van evvel? Ez most olyan extra? Ugyan már! Na de mégis.
Egyszer két csodás amerikai előadótól hallottam, hogy integrált személyiség az, aki előre látja a következő 5 évét nagy vonalakban. Én még bőven nem tartok itt és biztos vagyok benne, hogy nem arra gondoltak, amivel én szembesültem.
Megrémisztett a gondolat, amikor a naptáram fele betelt előre egy évre a feladatokkal, melyeket vállaltam. Terveimet szolgáló kötelességek ezek. Jól nevelten megmagyarázom magamnak és még rendben is találom.
Majd elgondolkodtam a tervezettségen is, melyet iskolaérett koromtól kezdve ügyesen megtanultam. Általános iskolában a szüleim még segítettek és megterveztek mindent helyettem. Mind eközben azt kérdezték folyton, mi leszel ha nagy leszel? Majd középiskolába szinte konkrét tervekkel léptem, ahogy elvárták tőlem, ahogy főiskolára is. Munkahelyemen az ütemezett, tervezett működés nélkülözhetetlen volt és elismert erény. Egómnak pedig biztonságot nyújtott, hogy minden a naptáram szerint zajlik.
Mégis érzem, ez nincs rendben bennem. Nem erre vágyom.
Hol vannak a listáról a pihenőidők? A feltöltődés, játékos szabadság, testi-lelki pihenés dedikált időpontjai? Mi fogja így egyensúlyban tartani a belső mérlegem, lelki békém egyensúlyát?
Mikor van időm megállni, látni, érezni, szeretni, kapcsolódni? Csak lenni magammal, másokkal?
Hol van a gyermeki spontaneitás? Mikor van időm a nagy beütemezettség közben az Élet élésére?
Hogy oldják meg ezt családos édesanyák és édesapák? Vagy talán nem is gondolnak a megállásra, a szusszanásnyi időre. Az életre gondolok. Ami feladataink teljesítése közben csak úgy elsuhan, mint ez az év is vagy az azt megelőző.
Rendben. Menjük akkor kicsit visszafelé. Év végén sokan átgondoljuk mi minden történt velünk az idei évben. Milyen eredményeket értünk el, milyen meghatározó esemény hatott ránk és hogyan.
Mi lenne, ha fellapoznám a naptáram és azt keresném benne, mennyi időt adtam Önmagamnak idén?
Hm….az eredményem szomorú. Nem tartott sokáig visszakeresni azt a pár dátumot. Emellett érzem a szervezetem fáradtságán is a lehangoló választ.

És Te kedves olvasó? Te mennyi időt szántál arra, hogy önmagadért tegyél, önmagaddal legyél idén? Adtál egy kis megállást és pihenőt a lelkednek, hogy utolérjen, vagy ugyanabban a cipőben járunk mindketten?

Mennyire szeretted magad az elmúlt 12 hónapban?
Spiri körökben népszerű a „szeresd magad” gondolata. Lufinak tartom ezeket a szlogeneket mindaddig, amíg nem tudom átélni és átérezni önmagamban a lényegét. Ebben a gondolatfonálban megérkezett hozzám a valósága.
Nem kell túl nagy dolog ahhoz, hogy szeressem önmagam. Csupán időt kell terveznem annak a léleknek, mely bennem él és vezet, hogy néha megpihenjen, megérkezzen. Legyen szabad pajkos gyerek, legyen csendben egyedül. Álljon meg egy fa alatt és figyelje meg szépségét, vagy vegye észre a másik ember kedvességét.
Úgy érzem ez a sok feladat tervezése és végrehajtás során elvesztettem. Sőt ha belegondolok, a körülöttem lévőkre is igaz. Akkor kaptam fel igazán a fejem, ha egy-egy emberről rám sugárzott az önszeretete derűs fénye. Talán őket hívjuk mind pozitív kisugárzású embereknek.
Irigy vagyok rájuk, pedig tudom, bennem is ott van és képes vagyok megtalálni magamban. Megdöbbenek magamon. Ha én ezt rég jól tudom, akkor miért nem élem a mindennapjaimban?
Hogy vagy Te evvel kedves olvasó?

Újra előveszem a jövő évi naptáram és előveszem azt az énem, aki szereti annyira önmagát, hogy képes „nem”-et mondani azért, hogy később többet tudjon tenni, adni önmagának és másoknak. Persze, van bennem bizonytalanság, hogy tudom betartani. Evvel együtt érzem, van bennem hit és erő is, hogy megnyugtassam saját félelmeim.
Bejelölöm azokat az estéket, mikor magammal vagyok. A napokat, mikor családommal, barátaimmal találkozom. A hétvégéket, mikor pihenéssel töltöm az időm. Tervezem a feladataim és tervezem a szabadságom is.

A legfontosabb pedig, minden bejegyzés mellett hagyok magamban egy nyitott kaput, hogy az élet meglepjen váratlanságával, derűjével vagy szeszélyességével és alakítsa naptáram, programom és életem aszerint, ahogy a legjobb és legigazabb és azt érzem, ebben hiszek a legjobban.