Merem a saját utamat járni? Merek azzá válni, aki lehetnék? El lehet-e hinni? El lehet-e hinni, hogy bennem van az, amire vágyom és képes vagyok megvalósítani önmagam? El lehet-e hinni, hogy ez az utam?
Lehet leélünk egy életet úgy, hogy visszük azt a szerepet, amit felvállaltunk, visszük a mintáinkat berögződéseinket és jól vagyunk evvel. Vannak nehézségeink, de összességében ez így teljesen rendben van. Azt érezzük, hogy éljük a saját életünket és nem vágyunk másra. Másokat ugyanez lehet, hogy feszít. Érzik, hogy másra vágynak. Nem jó ami most van. Sosem jó a jelen. Mindig a múltban történt jóért sóvárognak, vagy a jövőben reménykednek. Közben nem hallják meg belső válaszukat arra a kérdésre, „Mire vágysz?” „Ki szeretnél valójában lenni?” „És mi a te hivatásod?” Mert a sok szerep, állarc, minta réteg alól, nem tud kiszólni a bennük lévő hang, aki tudja az igazat. Gyakran ezen a ponton indulunk el önmaguk felé és nyitunk a külső hangok irányába. Lehet könyvekből, előadásokból kapunk megnyugtató válaszokat. Még ha ez még messze is van a valódi hangtól, a „teszek önmagamért” érzése fontos részévé válik az életünknek.
Egyesek meghallják a belső hangot. Vannak, akiknek az okoz szenvedést, hogyan illeszkedjenek bele a szabályokba, társadalmi szerepekbe a társadalom befogadásáért cserébe. Miközben szenvednek attól, hogy önállóságukat és belső hangjukat elfojtják. Vágynak önmaguk lenni, de félnek a kirekesztettségtől, hogy elveszítik a szeretetet és figyelmet, amit környezetüktől kapnak, hogy a valódi énjük nem szerethető és egyáltalán félnek bízni az életben. Mégis gyakran annyira nagy a különbség a belső megélés, vágyott élet és a valós mindennapjaik között, hogy kinyúlnak segítségért és elkezdenek önismereti segítőhöz, mentorhoz, terapeutához járni. Elkezdik lefejteni páncéljukat, mintájukat. Megismerik saját működésüket, korlátaikat, félelmüket és belső erejüket. Hinni és bízni kezdenek az életben és mások szeretetében. De még mindig nem biztos, hogy azt az életet élik, amire hivatottak.
Sorsfordító döntés vállalni és beleállni abba a szerepbe, amire valójában születtünk. Felvállalni azt, akik valójában vagyunk. Félelmetes. Mert avval valami elveszik. Valami meghal belőlünk, abból, akinek eddig érzékeltük magunkat. Valamit hátra kell hagyni. Már nem mehet minden úgy, mint eddig. A folyamatban bekövetkező változásokat gyakran fájdalmasnak éljük meg. A minket körülvevő emberektől, tárgyaktól, munkától kell megválnunk, hogy a saját szintünkre, saját környezetünkbe és hivatásunkba léphessünk. A legnehezebb mégis önmagunktól elválni. Szembe nézni ennek félelmével. Vállalni önmagunkat az életben. Felvállalni, hogy az életünkért és saját sorsunkért mi vagyunk a felelősek és valóban felnőtté válni. A felnőtté válás a felelősség mellett hozhatja az „egyedül vagyok, egyedül kell kiállnom magamért” félelmetes érzését, a „félek az élettől és annak terheitől” érzését. Ha vállaljuk ezt a félelemmel teli felelősséget, annak a gyümölcse a lélek szabadsága.
Független vagyok, szabad vagyok. Azokkal az emberekkel veszem körbe magam akikkel otthon vagyok, olyan munkát végzek, ami már nem munka, hanem küldetés. Elfoglalhatom a helyemet az életemben, a saját szintemre kerülhetek. Az lehetek, aki csak akarok, önmagam vagyok.
Ahogy a pillangó megválik hernyó lététől, majd bábjától, hogy szárnyai fejlődjenek és szabadon repülhessen.
Az ide vezető út, talán életünk, létünk értelme.
